George Szirtes egyike annak a néhány fordítónak, aki már több mint húsz éve fordítja angolra a magyar irodalom klasszikus és kortárs legnagyobbjainak verseit és prózáját. Emellett maga is ír, sőt elsősorban költőként definálja önmagát. Műfordítói körkérdés-sorozatunkban most George Szirtes válaszol többek közt arra, milyen is a jó és a rossz műfordítás. Hogyan látja a magyar fordításirodalmat, a magyar fordításkultúrát? Mi az, aminek fordítóként a mások munkájában örülni tud; mi az, ami esetleg zavarja, dühíti, s ismétlődő problémaként találkozik vele?
Ha a magyar szövegek más nyelvekre való fordítására gondol, rengeteg munka áll még előttünk. A magyar irodalomnak nagyon sok értékes szövege van, de csak nagyon kevesen, talán öten, hatan vagyunk a világon fordítók, akik ezeket angolra átültetjük, a versfordítók pedig még kevesebben vannak. 1990 óta munkálkodom a próza terjesztésén, de például a versfordítás esetében nekem magamnak kellett megkeresnem a kiadókat. Attól tartok, a jelenleg készülő prózafordítások nagy száma sajnos kiszorítja a verseket.
Ami a magyarra való fordítást illeti, tudom, hogy sokkal több könyvet fordítanak magyarra, mint fordítva. A nyolcvanas években például azt gondoltam, hogy a műfordítás egyenesen a nehézipar egyik ága, a fordítók folyamatosan dolgozták fel a nyersfordításokat, majdnem minden szépíró, akit ismertem, foglalkozott fordítással. Ez messze nincs így Angliában, sőt az, hogy írók fordítóként is dolgozzanak, meglehetősen ritka. Nagyszerű dolog, hogy a magyar fordításkultúra ennyire aktív és komoly, bárcsak az angoloknak is lenne ilyen energiájuk vagy elkötelezettségük. Mindig is sok fordítást olvastam, nem beszéltem sok nyelvet fiatalkoromban, így rá voltam kényszerülve, hogy fordításokból olvassak. Mások fordításában szeretem, ha azt élhetem át, azt kapom, amit az eredeti műben. Az eredetiség ereje, formája nyűgöz le, bár ennek létezéséről nem lehetünk teljesen meggyőződve. Régen azt gondoltam, a rossz fordításban az a legzavaróbb, hogy eltűnik a regiszter, a mondanivaló jellege más a befogadó nyelvben. Nem szerettem azokat a fordításokat, amelyek túlzottan honosítanak vagy mindenképpen át akarják adni a londoni vagy New York-i vagy bárhol máshol beszélt szlenget. A fordítás egy fiktív közegben létezik, amelynek határai átjárhatóak, a fordítás mindkét kultúra elemeit magában hordozza. Nem szeretem, ha a fordító, attól tartva, hogy a létrejött fordítás poltikai vagy morális töltetet kap, semmitmondó szavakkal teszi tele a fordítását. Mindennél jobban zavar, ha a fordító el akarja mosni a szöveg esetleges politikai elfogódottságát, nehogy úgy tűnjön, ő is egyetért a mondanivalóval. A létrejövő szöveg ilyenkor köszönő viszonyban sincs az eredetivel. A posztkoloniális bűntudat talán üdvös lehet a léleknek, de méreg a szövegnek.
Ha a magyar szövegek más nyelvekre való fordítására gondol, rengeteg munka áll még előttünk. A magyar irodalomnak nagyon sok értékes szövege van, de csak nagyon kevesen, talán öten, hatan vagyunk a világon fordítók, akik ezeket angolra átültetjük, a versfordítók pedig még kevesebben vannak. 1990 óta munkálkodom a próza terjesztésén, de például a versfordítás esetében nekem magamnak kellett megkeresnem a kiadókat. Attól tartok, a jelenleg készülő prózafordítások nagy száma sajnos kiszorítja a verseket.
Ami a magyarra való fordítást illeti, tudom, hogy sokkal több könyvet fordítanak magyarra, mint fordítva. A nyolcvanas években például azt gondoltam, hogy a műfordítás egyenesen a nehézipar egyik ága, a fordítók folyamatosan dolgozták fel a nyersfordításokat, majdnem minden szépíró, akit ismertem, foglalkozott fordítással. Ez messze nincs így Angliában, sőt az, hogy írók fordítóként is dolgozzanak, meglehetősen ritka. Nagyszerű dolog, hogy a magyar fordításkultúra ennyire aktív és komoly, bárcsak az angoloknak is lenne ilyen energiájuk vagy elkötelezettségük. Mindig is sok fordítást olvastam, nem beszéltem sok nyelvet fiatalkoromban, így rá voltam kényszerülve, hogy fordításokból olvassak. Mások fordításában szeretem, ha azt élhetem át, azt kapom, amit az eredeti műben. Az eredetiség ereje, formája nyűgöz le, bár ennek létezéséről nem lehetünk teljesen meggyőződve. Régen azt gondoltam, a rossz fordításban az a legzavaróbb, hogy eltűnik a regiszter, a mondanivaló jellege más a befogadó nyelvben. Nem szerettem azokat a fordításokat, amelyek túlzottan honosítanak vagy mindenképpen át akarják adni a londoni vagy New York-i vagy bárhol máshol beszélt szlenget. A fordítás egy fiktív közegben létezik, amelynek határai átjárhatóak, a fordítás mindkét kultúra elemeit magában hordozza. Nem szeretem, ha a fordító, attól tartva, hogy a létrejött fordítás poltikai vagy morális töltetet kap, semmitmondó szavakkal teszi tele a fordítását. Mindennél jobban zavar, ha a fordító el akarja mosni a szöveg esetleges politikai elfogódottságát, nehogy úgy tűnjön, ő is egyetért a mondanivalóval. A létrejövő szöveg ilyenkor köszönő viszonyban sincs az eredetivel. A posztkoloniális bűntudat talán üdvös lehet a léleknek, de méreg a szövegnek. Forrás: Litera
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése