Annak idején, amikor megszületett az elhatározás, hogy főállású fordítóként szeretnék majdan érvényesülni, egyértelmű volt számomra, hogy papír nélkül egy tapodtat sem. Persze, a magyar virtus a kiskapukra épít, én tekintve, hogy anyai ágon, igen-igen messze állok a magyar virtustól, a biztos alapokra szeretek építeni. Arról is döntenem kellett, hogy csak bemegyek az ELTE-re, és levizsgázok, netán ismét beülök az iskolapadba.
Hogy mit kell ilyen esetekben figyelembe vennünk, íme, a legfontosabbak:
- van-e időnk a képzésre: elenged-e a felettesünk, ha dolgozunk a suli mellett (előre szembesíteni kell a céljainkkal, ha nincs annyi szabadságunk, hogy elengedjük saját magunkat...)
- lesz-e a lehetőségünk a házi feladatok (fordítások hétről hétre, referátumok stb.) elkészítésére,
- el tudunk-e szakadni a vizsgákra akár munkaidőben is,
- ki tudunk-e csengetni félévente párszázezret a tandíjra?
A probléma megközelítésének szubjektív oldala: a tudásvágy. Ez egyértelműen az iskolapadba ültet. A profizmus egyik kulcsa az alázat. A munkával szembeni alázat. Tudok-e eleget? Vannak-e gyenge pontjaim? Tudhatok-e mindent? Ász vagyok-e lingvisztikában? Van-e csiszolandó a stílusomon? Van-e terület, ami kifejezetten érdekel, vonzásban tart! Tudom-e használni a fordítószoftvereket?
A szakfordító képzést nem úgy kell elképzelni, mint egy szabás-varrás szakkört, jön egy kontyos néni, és minden trükköt megtanít A-tól Z-ig. Ebben a szakmában nincs megállás: akár belsősként, akár szabadúszóként szeretnénk boldogulni. Különösen érvényes ez az újoncokra: aki ősidők óta a piacon van, és bejáratott megbízói körrel rendelkezik, megengedheti magának, hogy ne tudjon például Umlaut-ot használni a német fordításában, vagy élből elutasítson minden újszerűt a munkájában, mondván, majd ő azt jobban tudja... A mazsolák ezen helyben elvéreznének, ha új arcként akarnak betörni a piacra: farkastörvények uralkodnak.
Én a suli mellett döntöttem, a döntésben nagyon sok tényező közrejátszott: a tudásvágy, a szakmával szembeni alázat, a szakirány és még sorolhatnám. Bár nagyon megfeszítő két év volt, az egyik legjobb döntésemnek tartom a mai napig: minden áldott pénteken estig, szombaton pedig reggeltől délutánig (inkább 8-8-ig tartó munkaidő mellett, állandó késésben és rohanásban)... Az, hogy a képzés milyenre sikeredik, nagyban függ az alapanyagtól is. Mi a legtöbbet egymástól tanultunk, hiszen már szinte mindenkinek volt, nem is akármilyen előélete. Egy hihetetlen szakértő gárda verbuválódott össze, heti rendszerességű workshop-okkal. Ezt a mai napig megfizethetetlennek tartom! És ami szintén nem elhanyagolandó, életre szóló barátságok szövődtek: ott és akkor.
Mivel általában kis csoportokról van szó, hátráltathatják a haladást a nyelvi hiányosságok, a nyelvészeti ismeretek hiánya, a sántító alapműveltség, az olvasatlanság. Ahogy azt az egyik tanárom mondta: "Ebben a szakmában minden tudásukra szükség lesz, amit valaha megszereztek az évtizedek során, könyvekből, tankönyvekből, újságokból, médiából, a külvilágból..." Hiszen az ember, akár csak a magunkfajta, magának tanul!
Bejegyzések
