Il me semblait que j' aurais porté plus patiemment sa mort ou son absence, et que j' avais moins souffert tout le temps que j' avais passé loin d' elle. Quand je gémissais dans l' éloignement, l' espoir de la revoir soulageait mon coeur; je me flattais qu' un instant de sa présence effacerait toutes mes peines; j' envisageais au moins dans les possibles un état moins cruel que le mien. Mais se trouver auprès d' elle, mais la voir, la toucher, lui parler, l' aimer, l' adorer, et, presque en la possédant encore, la sentir perdue à jamais pour moi, voilà ce qui me jetais dans des accès de fureur et de rage qui m' agitèrent par degrés jusqu' au désespoir.
Úgy éreztem, nyugodtabban tudnám elviselni Julie halálát vagy távollétét, és kevesebbet szenvedtem a tőle távol töltött időkben. Amikor messze távol sóhajtoztam, a viszontlátás reménye megkönnyebbítette a szívem; biztattam magam, hogy egyetlen pillanatnyi együttlét eltörli majd minden fájdalmamat, el tudtam képzelni, hogy lehetséges az enyémnél kevésbé kegyetlen állapot. De ott lenni mellette, látni, megérinteni, szólni hozzá, szeretni, imádni és - szinte még mindig enyémnek tudva - érezni, hogy örökre elveszett számomra: ez a düh és őrjöngés olyan önkívületébe hajszolt, amely már-már a kétségbeesésbe döntött.
(Jean-Jacques Rousseau: Az új Héloïse, IV. rész, 17. levél, 1761. Ford.: Csanak Dóra)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése