Hogyan töltődjünk - Fellegajtó

Egyik nagy szerelmem a magyar népzene. Szinte felforr tőle az ereimben a vér. Az Uram sincs ezzel másképp, így hát nem kis várakozásokkal telve érkeztünk a behavazott pécsi belvárosba az ide látogató Csík zenekar koncertjére. A kezdeti zűr-zavaros rendezés után előzenekarként a Zengő együttes húzta a talpalávalót, nem is akárhogy. Sikerült méltó félként megalapozni a hangulatot. Aztán végre megszólalt a Csík is. Felcsendült az igazi magyar hegedűszó... Titkon, az Uram arcát kémleltem, vajon, neki is annyira tetszik-e, mint nekem? Hiszen most én voltam a programszervező. A fátyolos tekintete egyértelmű igent jelentett.

Az est színvonalához nem kis mértékben járult hozzá Lovasi András,  a maga "diszkrét bájával".

Számos olyan műfaj van, amelynek hangzását, szuggesztív erejét tompítja a hangfelvétel. Van, amit koncerten is meg kell "érezni", hagyni, hogy magával sodorjon. Azt hiszem, ez az igazi katarzis, amikor az ember úgy távozik egy előadásról, hogy az minden búját-baját elsöpörte, ha csak órákra is, szinte tisztára mosta a tudatát, új alapokra helyezte a gondolatvilágát. Boldog éberség ez. Csodás kútfő, megéri meríteni belőle!

 

Én vagyok az, aki nem jó,
Fellegajtó nyitogató.
Nyitogatom a felleget,
Sírok alatta eleget.

Ifijúságom telik el,
Ezért a szívem hasad el.
Ifijúság gyöngykoszorú,
Ki elveszti be szomorú.

Bolond volnék, ha búsulnék,
Én a búnak helyet adnék.
Én a búnak utat adok,
Magam pedig vígan járok.