Hogyan töltődjünk - A cirkusz

Bevallom, soha nem vonzott igazán a cirkusz világa. Aztán egy szép napon belebotlottam a kanadai Cirque Du Soleil előadásába, és valami megváltozott. Artisták, bűvészek és ripacsok művészi színvonalra emelték a cirkuszi előadást, lenyűgöző és felejthetetlen élményt nyújtva a népes nézőközönségnek. Így, amikor a kezdetek kezdetén az Uram előállt azzal az ötlettel, hogy ugyan, mi lenne, ha ellátogatnánk egy  éppen Pécsre látogató cirkuszba, várakozással telve és kalandra éhesen száguldottunk be az előadásra... Késésben voltunk, az előadás már elkezdődött mire sikerült odaérnünk. A pénztáros kisasszonynak azonban már nem volt ennyire sietős. Igazándiból egyikünk sem volt már kíváncsi arra, miért is nem a munkahelyén tartja a frontot, amikor is zilált, ijesztően szőke hajkölteményével, kimázolt ábrázatával, fuxokkal rogyásig teleaggatva előkecmergett a fülkéből. Az Uram, sajnos, volt olyan dzsentlmen, hogy a páholyba kért jegyet, mert csodával határos módon még volt... – A piros székeken tessenek majd helyet foglalni! Az a páholy! Visszhangzottak fülünkben a paradicsommadárra hasonlító női hölgy félvállról odavetett elhalkuló szavai. Páholy-páholy, de hol a bejárat? Fuxokkal szintén rogyásig teleaggatott izomtrikós nagypapa tologatta hasonló paraméterekkel rendelkező kisunokáját a sátor tövében: - Elnézést, uram, merre találjuk a bejáratot? – Hát pont itt! És valaha szebb napokat látott fáradt, megereszkedett baljával megnyitott előttünk egy addig ismeretlen, talán legvadabb rémálmainkban sem kísértő új világot: 100 % cirkusz, harsogott a plakátokról, Európában egyedülálló attrakciók, artistaszámok. Nos, a valóság a cirkuszi világ legszánalmasabb, kiélt és megcsömörlött figuráit tárta elénk: ripacsok, szánalmas akrobaták, nyeszlett, félénk állatok, iszonyatos bűz és rekkenő hőség. A közönség homlokáról gyöngyöző izzadságban dölyfös igyekezettel próbáltak megmártózni a besereglő legyek. Az Uram arcán a katasztrófa teljes mélységében manifesztálódott, kétségbeesve súgta a fülembe: - Én nem erre számítottam, elhiszed nekem? Menjünk inkább, ez szánalmas. Sajnálom! – Egy percig se sajnáld, maradunk! Jó döntés volt. Kockásra nevettük a hasizmunkat a csetlő-botló bűvészeken, a gagyi trükkökön, a valósággal köszönő viszonyban nem lévő szuperlatívuszokban öndicséretet zengő lózungokon és felkonferálásokon, a kutyára rácsodálkozó városi kisfiún: - Ez a kutya??? Rázkódtunk a nevetéstől. A mai napig nevetőgörcsöt kapunk, ha csak meghalljuk a szót: törpe póniló. Egy életre emlékezetes élmény marad az „Európában egyedülálló áttrákció”, igazi mosolyterápia!

 Pic by Clay Enos