Az éhezőművész

»Du hungerst noch immer?« fragte der Aufseher, »wann wirst du denn endlich aufhören?« »Verzeiht mir alle«, flüsterte der Hungerkünstler; nur der Aufseher, der das Ohr ans Gitter hielt, verstand ihn. »Gewiß«, sagte der Aufseher und legte den Finger an die Stirn, um damit den Zustand des Hungerkünstlers dem Personal anzudeuten, »wir verzeihen dir.« »Immerfort wollte ich, daß ihr mein Hungern bewundert«, sagte der Hungerkünstler. »Wir bewundern es auch«, sagte der Aufseher entgegenkommend. »Ihr solltet es aber nicht bewundern«, sagte der Hungerkünstler. »Nun, dann bewundern wir es also nicht«, sagte der Aufseher, »warum sollen wir es denn nicht bewundern?« »Weil ich hungern muß, ich kann nicht anders«, sagte der Hungerkünstler. »Da sieh mal einer«, sagte der Aufseher, »warum kannst du denn nicht anders?« »Weil ich«, sagte der Hungerkünstler, hob das Köpfchen ein wenig und sprach mit wie zum Kuß gespitzten Lippen gerade in das Ohr des Aufsehers hinein, damit nichts verloren ginge, »weil ich nicht die Speise finden konnte, die mir schmeckt. Hätte ich sie gefunden, glaube mir, ich hätte kein Aufsehen gemacht und mich vollgegessen wie du und alle.« Das waren die letzten Worte, aber noch in seinen gebrochenen Augen war die feste, wenn auch nicht mehr stolze Überzeugung, daß er weiterhungere.

»Nun macht aber Ordnung!« sagte der Aufseher, und man begrub den Hungerkünstler samt dem Stroh. In den Käfig aber gab man einen jungen Panther. Es war eine selbst dem stumpfsten Sinn fühlbare Erholung, in dem so lange öden Käfig dieses wilde Tier sich herumwerfen zu sehn. Ihm fehlte nichts. Die Nahrung, die ihm schmeckte, brachten ihm ohne langes Nachdenken die Wächter; nicht einmal die Freiheit schien er zu vermissen, dieser edle mit allem Nötigen bis knapp zum Zerreißen ausgestattete Körper schien auch die Freiheit mit sich herumzutragen; irgendwo im Gebiß schien sie zu stecken; und die Freude am Leben kam mit derart starker Glut aus seinem Rachen, daß es für die Zuschauer nicht leicht war, ihr standzuhalten. Aber sie überwanden sich, umdrängten den Käfig und wollten sich gar nicht fortführen.

   

– Még most is éhezel? – kérdezte a felügyelő. – Mikor hagyod már végre abba?

– Bocsássatok meg mindnyájan – suttogta az éhezőművész; csak a felügyelő hallotta, fülét a rácshoz szorítván.

– Hát persze – mondta a felügyelő, és ujját a homlokára helyezte, hogy a személyzettel érzékeltesse az éhezőművész elmeállapotát –, persze, hogy megbocsátunk.

– Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet – mondta az éhezőművész.

– Csodáljuk is – mondta készségesen a felügyelő.

– Pedig nem kellene csodálnotok – mondta az éhezőművész.

– Nos hát akkor nem csodáljuk – mondta a felügyelő –, de hát miért nem kell csodálnunk?

– Mert éheznem kell, mert nem tehetek másképp – mondta az éhezőművész, kis fejét felemelte valamelyest, és mintha csókra csücsörítené ajkát, úgy beszélt egyenesen a felügyelő fülébe, hogy semmi veszendőbe nem menjen –, mert nem találtam ételt, mely ízlene. Ha megtaláltam volna, nem csinálok ekkora feltűnést, és jól teleeszem magam, mint te és mindannyian. – Ezek voltak utolsó szavai, de megtört szemében látszott még a szilárd, ha immár nem is büszke meggyőződés, hogy tovább éhezik.

– De most aztán rendet csináljatok itt! – mondta a felügyelő, mire az éhezőművészt szalmástul elásták. A ketrecbe pedig egy fiatal párduc került. Még a legeltompultabb léleknek is érezhető felüdülést jelentett, hogy az oly régóta sivár kalitkában ott járt–kelt ez a vadállat. Semmi baja nem volt. Eledele ízlett neki, hozták is minden töprengés nélkül az őrök; úgy látszott, még a szabadságot sem hiányolja; ez a nemes, minden szükséges dologgal szinte szétpattanásig ellátott test mintha a szabadságot is önmagában hordozta volna; ott volt talán a fogai között; és az életöröm olyan erővel sütött belőle, hogy a nézők csak üggyel–bajjal állták tekintetét. De erőt vettek magukon, körültolongták a ketrecet, és nem akartak tágítani tőle.

 

Franz Kafka: Az éhezőművész (Ein Hungerkünstler), részlet, Tandori Dezső fordítása