Szakfordítói képzések

Amikor jelentkeztem annak idején a pécsi KTK posztgrad képzésére, két dolgot tudtam: még egy egyetemi diplomát akarok és tanulni-tanulni-tanulni. A munkával, tudással szembeni alázatot nagyon fontosnak tartom. Persze, megvolt az ára. 2 évre el lehetett felejteni a szabad hétvégéket. Leadás itt-ott-amott. Szinte lehetetlen volt összehangolni a munkát, egyetemet, ingázást, fájdalomcsillapítózást, izomlazítózást (sztem Frankensteint is valami ilyesmivel kezelhették). De sikerült, és megérte nem feladni!
Annak idején én is sokat morfondíroztam, merre s hova? Abban biztos voltam, hogy csak egyetem jöhet számításba, az ELTE és a PTE-KTK maradt. Döntött a távolság. És jól. Bár a csoportunk inkább apró volt, mint kicsi, értékes embereket ismerhettem meg. Hihetetlen nagy ajándéknak tartom, hogy a rivalizálás köztünk, teljesen pozitív értelmet kapott: húzóerő volt. Rengeteget tanultunk együtt, egymástól, bár esetünkben is a gyakorlat érleli a szakértelmet, többen is rendelkeztek már tapasztalattal. Hálás vagyok a sasszemű alkalmi lektoroknak, a kíméletlen kritikusoknak, akik végighallgatták a blattolásokat, szinkront, jónak vélt megoldásokat, ad-hoc fordulatokat, és vércseként csaptak le a nüanszokra.
Mindenki a szakmában helyezkedett el: van, aki belsősként, van, aki másodállásban. E-vel és Á-val betipegtünk múltkorjában nosztalgiázni: háááááát, meghatódtunk, annyi szent. Hiányoznak a szakmai traccsok, a biláncok kivesézése, az alapkamatok két korty cappuchino közt.