Csodák pediglen vannak... Ki tudja hányadik szövettan eredményre vártam. Orvosváltás, ellenvélemények, kiskapuk, önrendelkezés, megannyi csodaszer, gyógyszer után, a felszínen mindenre felkészülve ültem feszülten az orvosi váróban. Egyedül. Nem akartam kíséretet, féltem. Féltem, hogy elveszítem magam és mindenem.
- Nos, Hella, ez az eredmény bizony negatív.
- Hogyan?
- Minden rendbe jött, minor morfológiai jelek még látszanak, de ez egy negatív lelet.
Fel sem tudtam fogni hirtelen, hogy semmi sem volt hiába. Hogy az Uram már-már érthetetlen pozitív gondolkodásmódja, az öntörvényűségem, a sejtjeimből kitörölhetetlen életerő, amit Mr. Big hagyott rám, most sem hagyott cserben. Aztán lassan érezni kezdtem, hogy a lábamról leoldódik a béklyó, az áramlat felhajt a víz felszínére. Levegő! Fény! Még ki sem robbantam a klinikáról, könnyekkel küszködve tárcsáztam Őt.
- Mit mondott az orvos?
- Nem fogod elhinni, de minden rendben van, meggyógyultam!
- Komolyan?
- Minden rendben van, negatív a leletem.
- ...ezt el sem hiszem...
Hallottam, hogy elcsuklik a hangja. Este, amikor a nagy hírt megünnepelendő összecsendültek a pezsgős poharak, aznap milliomodszorra átölelt:
- Nagyon féltél, ugye?
- Rettegtem.
- Én is! De nagyon igazságtalan lett volna az élettől, ha másképp alakul, hidd el, most már minden jó lesz...
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése