Hogyan töltődjünk - Easy ride

2008 "a" szabadságom éve volt. A szabadúszásom nagy-nagy kezdete. Előkészület, edzőtábor nélkül, fejest a mélyvízbe, a cápák közé. Szívfacsaró, megemészthetetlen, felfoghatatlan tragédiák közepette, sorscsapások záporában, globális válság kezdetén, mindent a nulláról: Stunde-Null, egyedül, egyik napról másikra. Eldönteni, merni nagyot lépni, elengedni, védőháló nélkül, élesben. Ma már szinte el sem hiszem, hogy minden végzetes körülmény ellenére - még nagyon nehezen mondom ki -, de sikerült talpra állni. Hogy mennyi erőfeszítést, körömszakadtáig vívott csatát követelt mindez, sokszor mintha minden sejtemben egyszerre érezném: érthetetlen, ólmos fáradtság, legördülő könnycsepp a váróban, soha nem tapasztalt félelem az újabb szövettanoktól, a kontrolloktól. Nem akarok újabb keserű pirulákat nyelni, céltalanul pihenni, várni, hogy elmúlik a baj, félni. Elég volt, elég! Élni, élni akarok! Mert van valaki, aki kézen fog, és elvisz: - Odamegyünk, ahová csak szeretnéd. De ha csak menni szeretnél, akkor csak megyünk. Szólj, és már indulunk is.

Így aztán motorra fel, part, lovak, elsuhanó fák, napsütés és levegő-levegő-levegő, ami minden porcikát átjár... Kiszellőztet, feledtet, és új erőt ad tovább küzdeni, szeretni, élni.