A foglalkozási ártalmakról már szóltam korábban. Nagyon fontos, hogy a rendszerességet próbáljuk megőrizni mindennapjainkban. Ez nem azt jelenti, hogy minden délután verjük be a szunyát: halálos vétek lenne. Inkább arra próbáltam célozni, hogy a munkahely, akkor is legyen munkahely, ha a saját lakásunkban van. Legyen egy ajtó, amit becsaphatunk magunk mögött, minden nyűgöt-terhet hátrahagyva. Tudjunk, akarjunk lazítani. Hiszem, hogy a fordítás sem minden esetben a szó szoros értelmében vett szakmunka, hiszen bár betűkkel dolgozunk, mindig szükségünk van egy abszolút hajtóerőre, amit akár ihletnek is nevezhetnénk. Bennem is T. tudatosította ezt annak idején, amikor elmeséltem neki, hogy milyen fába is vágtam a fejszém. Egyszerű tanács, de aranyat ér. Ha egy ideig túlpörgettük magunkat, esetleg este veszik észre rajtunk, hogy: ”Mintha pizsamában lennél... Már?” „Még!” Nos, akkor azonnal beavatkozás szükséges: tegyünk valami léleksimogatót. Esetleg üljünk föl a vonatra, és látogassuk meg a messzire szakadt barátainkat. Mosolyogjunk egy nagyot a virágárusra, aki rosszcsontnak becéz, hallgassuk meg a taxisofőr igazságait, és hagyjuk a szemünket szabadon siklani a tájon. Fény, árnyék, fény, fény, fény...
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése